Szenzoros hálózati kapcsoló

Most lehetne hosszan tárgyalni, hogy a hagyományos, mechanikus érintkezõs hálózati kapcsolónál mennyivel jobb a tisztán elektronikus, a szenzoros, a fényerõszbályozóval kombinált stb. Ha valaki ilyenre vágyik akkor bemegy a legközelebbi áruházba és vásárol egyet. Ha valaki viszont arra vágyik, hogy egy ilyen szenzoros kapcsolót maga készítsen, akkor is bemegy az áruházba, csak most azokat az alkatrészeket vásárolja meg amik a 2. ábrán látható kapcsolás elkészítéséhez kellenek.
A szenzoros hálózati kapcsolóban tranzisztor és IC mûködik, ezeknek pedig tápfeszültségre van szükségük. Hasonlóan az elõzõ fényorgonához, most is a tápfeszültséget, a kondenzátor látszólagos ellenállását kihasználva, egy 470 nanofarados, 630 voltos típus, két 1N4007-es diódával közvetlenül a 220 voltos hálózati feszültségbõl állítja elõ. Ezt az egyenfeszültséget egy 4,7 voltos, 1 wattos Zener-dióda stabilizálja. A szenzor elvileg és gyakorlatilag is úgy mûködik, hogy a néhány centiméter átmérõjû fémlapot kezünkkel megérintve, testünkbõl arra úgynevezett „brumm-feszültséget" vezetünk. Ez a feszültség a szinte mindenütt jelenlevõ, eléggé erõs, szórt, 50 Hertz-es elektromágneses tér miatt keletkezik. Mi csak közvetítjük ezt a szenzor felé.

Ez a „brumm-feszültség", amit a kezünkkel a szenzor fémlapjára vezetünk, néhány millivoltos és egyáltalán nem terhelhetõ. Arra viszont bõven elegendõ, hogy a 4069BE IC egyik nagy bemeneti ellenállású fokozatát vezérelje. Ezekbõl három sorbakapcsolva erõsíti tulajdonképpen azt a parányi, 50 Hertz-es „brumm-feszültséget" ami a szenzort vezérli. Amikor tehát a szenzor fémlemezét megérintjük, akkor a harmadik IC fokozat kimenetén nagyjából 4,7 voltos, tehát a tápfeszültségnek megfelelõ nagyságú, 50 Hertz-es jelsorozat jelenik meg. Ezt a feszültséget a D1-es dióda egyenirányítja és emiatt a C1-es kondenzátor tulajdonképpen a felerõsített „brumm-feszültségbõl" nyert egyenfeszültségre töltõdik. Amint feltöltõdött, akkor a 4069BE IC további két fokozatából álló bistabil multivibrátor átbillen és a BC550B tranzisztor bázisára egy logikai 1-est vezet. A tranzisztor kinyit és a TIC206D triak vezérlõ elektródájára gyújtófeszültséget vezet. A triak begyújt és a hozzá csatlakozó izzóra 220 voltos hálózati feszültséget kapcsol.

Amikor a szenzor fémlemezét kettõ-három másodpercnél hosszabb ideig érintjük, akkor nem csak a D1-es diódán keresztül a C1-es kondenzátor töltõdik fel, hanem a D2-esen keresztül a nagyobb, 10 mikrofarados C2-es kondenzátornak is lesz ideje feltöltõdni. Ha viszont a C2-es kondenzátor feltöltõdött, akkor a 4069BE IC egyik fokozatán keresztül, ami egyben inverter, a bistabil multivibrátor visszabillen és a tranzisztorra logikai 0-t vezet, törölve az eddig ott levõ logikai 1-et. Hatására a tranzisztor lezár és ezzel a triakra megszûnik gyújtófeszültséget adni, ez is lezár és az izzóról a 220 voltos hálózati feszültség lekapcsolódik. A bistabil multivibrátor tulajdonképpen egy billenõkör, egyféle tároló, ami az eltérõ idõ alatt töltõdõ két kondenzátor és inverter miatti ellenkezõ értelmû logikai jeleket mindig a következõ érkezéséig tartja.

A TIC206D triak a szabványos hûtõbordájára szerelve 400 W-os izzólámpával terhelhetõ.

A szenzort célszerû úgy kialakítani, hogy egy kellõ méretû üvegszálas, fóliás lemezdarabról a fóliát eltávolítjuk, ezzel egy megbízható szigetelõ lemezhez jutunk. Erre ráerõsítünk, akár ragasztással is, egy olyan átmérõjû alumíniumlemez gyûrût, aminek közepébe, a szigetelõ lemezre, a 7 milliméter átmérõjû LED a befogó mûanyag tartozékával együtt elfér. A LED, amíg a szenzoros kapcsoló a hálózati feszültségen van, mindig világít, a kapcsoló tehát a sötétben is látható.