Ókori ballista

2013-05-06 17:52:30 | Módosítva: 2013-05-06 17:53:00

Érdekes levelet kapott szerkesztõségünk Diczkó László kabai olvasónktól, ami egy ókori kõhajító gép modelljérõl készült fotókat, annak rajzait és az ostromgép történetének rövid, érdekes leírását tartalmazta. A modell egyébként nem pontos rekonstrukció – hiszen az ókori ostromgépekrõl hiteles rajz nem maradt fenn –, hanem korabeli leírások, s egy e témával foglalkozó könyv ábrái alapján készült. A szerkezet mûködõképes, s Diczkó László szerint a meg- feszített kenderkötél megdöbbentõ erõt biztosít a kis ostromgépnek. Az érdekes hajítógép reprodukálásához szükséges rajzot vázlatos történeti áttekintéssel, építési tanácsokkal kiegészítve tesszük közzé.


Õse a parittya volt 

Azt hogy elõdeink miként jöttek rá, hogy egy fél tenyérnyi bõrdarab két oldalára kötözött zsinegbõl vagy bõrszíjból készített eszközzel miként lehet köveket nagy távolságra elhajítani, az ma már kideríthetetlen. Ám az vitathatatlan, hogy ez a maga korában nagyon hatásos fegyver volt. A parittyákból záporozó kövek ellen a pajzsok, sáncok, árkok jelentették a védelmet, s hogy a fedezékbõl is lehessen kezelni a parittyákat, két szárát egy bothoz erõsítették, a harmadikat pedig egy hurokkal akasztották a bot végére. A lendítés végén ez kiakadt, és útjára bocsátotta a követ. A parittyás harci egységek ellen a különbözõ föld-, késõbb a fa- és kõvárak nyújtottak védelmet. A kezdetleges kézi fegyverekkel támadóknak így már nem sok esélyük volt a megerõsített falak mögött védekezõkkel szemben. Ám az emberi lelemény hamar megtalálta a falak lerombolásának új eszközét, az ostromgépet, ami végsõ soron egy nagyméretû parittya volt, természetesen megfelelõ átalakításokkal. Ezekrõl i.e. 400-ban emlékeznek meg elõször, a föníciaiak azonban már valószínûleg elõbb is használták. A hellenisztikus korban, az állandó finomítások és fejlesztések következtében jelentõsen megnõtt a hajítógépek lõtávolsága. Agészisztratosz leírása szerint a legjobbak kb. 900 lépésre hajították kõtöltetüket! „Ûrméretük” változó volt, némelyikük csak 4,5 kg súlyú köveket hajigált, a nagyobbak „ûrmérete” 80 kg körüli volt. A görögöktõl a rómaiak is átvették, õk ballistaként említik a hajítógépeket. E hadigépek a IV. században élték a fénykorukat, de még a középkorban is hatásos fegyvernek számítottak, s egyik-másik magyar király serege is használta. Ha pedig a bõr iszákot vas tepsire cserélték, izzó parazsat lehetett az ellenfél védõfala mögé szórni. A felgyújtott épületek látványa pszichikailag éppen úgy megtörte az ostromlottak küzdõkedvét, mint az elfogott foglyok fejének a védõk közé hajítása. A tûzfegyverek elterjedésével fokozatosan háttérbe szorultak e fából készült hadigépezetek, s mára már csak néhány leírás maradt fenn róluk.

A hajítógépek mûködése 

Az elkészített ostromgép (A) eredetije az egykarú hajítógépek csoportjába sorolható. Emelõként használt vaskos rúdját vízszintes helyzetbe húzva – ehhez a valóságban 8 ember izomereje kellett – összecsavarodó kötélköteg lendítette elõre, s a rúd idõ elõtti visszacsapódását két, egymástól fél fognyira eltérõ helyzetû kilincsmû akadályozta meg. Elsütõszerkezetül egy kúposan kiképzett ormótlan „fémcsipesz” szolgált, amely a rúd felhúzó gyûrûjébe kapaszkodott, s meghúzva azonnal ki is nyílt. A lefeszített rudat az összecsavart kötélköteg nagy erõvel vetette elõre, s amint nekicsapódott az állványra erõsített párnának, a parittyába helyezett követ nagy ívben elhajította. A rúd erõs becsapódásai miatt nem lehetett várfalra vagy ostromtoronyra helyezni, csak erõs föld- vagy téglaalapra állítva mûködött jól. A dobás szempontjából lényeges, hogy a dobókar a hajítás pillanatában a vízszintessel 90 foknál kisebb szöget zárjon be, ezért a rúd becsapódási pontját alátétfákkal helyezték elõrébb, vagy megemelték a gép állványának az elejét. A dobás erejét és nagyságát a kötélköteg feszessége nagyban befolyásolta, s feltételezhetõ, több lövés után újból elõ kellet feszíteni, illetve ki kellett cserélni, mert minden hajítás jelentõsen igénybe vette a köteleket. Az sem kétséges, hogy az esõ el-elmoshatta az ostromot, ugyanis a nedves kenderkötelek elveszítik a rugalmasságukat, s a kõhajító gép ilyen idõben használhatatlanná vált.

A mûködõ modell 

Elõször a hajítógép állványát alakítsuk ki. A talp két darabját 20 mm vastag fenyõdeszkából vágjuk ki. A kötélköteg és a felhúzó henger számára fúrjunk kör alakú nyílásokat, s az ütközõgerenda tartóoszlopának a fészkét is véssük ki. Az ütközõgerendát, ennek két oszlopát 20x25, támgerendáit pedig 15x20 mm-es , sûrû erezetû fenyõlécbõl szabjuk le, s ragasszuk össze. A talp négy hevederét 15x20, illetve 20x30 mm-es lécekbõl készítsük, köldökcsapokkal is megerõsítve ragasszuk a talpelemek közé. A középsõ kettõ közvetlenül a kötélrugó nyílása elé, illetve az mögé kerüljön, hogy ellentartson a kötélrugó összehúzó erejének. Az összeragasztott ütközõgerendát erõsítsük a talpba vésett fészekbe, illetve az elülsõ hevederre. Az ütközõgerenda közepére szegekkel is megerõsítve ragasszuk fel a párnatartó lapját, amelynek anyaga legalább 5 mm vastag rétegelt lemez legyen. Az ütközõgerenda és oszlopainak egymásba eresztett végeit 0,5 mm-es acéllemezbõl kialakított vasalatokkal, félgömbfejû szegekkel és mûgyanta ragasztóval erõsítsük meg. Lehetõleg akácfából esztergáljuk ki a hajítórudat és lefeszítõ hengerét, mert a nagy igénybevételeknek ez sikerrel áll ellent. A felhúzóhengert és a kilincskerekeket is ajánlatos keményfából kialakítani, nehogy használat közben eltörjenek. A felhúzóhenger egyik végét csaposan alakítsuk ki, hogy a másik oldali felhúzó- és kilincskereket majd az állványba illesztése után a csapjára tudjuk erõsíteni. A kilincskerekeket egyébként két-két kis acélcsappal megerõsítve ragasszuk a kerekek belsõ oldalára. Az enyhén kúpos palástú hajítórúd vastagabb végére ráspolyozzunk két menesztõlapot, a rajzon (1) megadott helyekre pedig félgömbfejû huzalszegekkel erõsítsük a rúdra a 0,5 mm vastag acéllemezbõl hajlított vasalásokat. Az elsütõszerkezet acélgyûrûjét a rúdon átmenõ huzalszembe akasszuk be. A parittyaszárakat tartó szemeket 2 mm-es acélhuzalokból hajlítsuk meg, majd a rúd végére erõsített gyûrûpaláston át üssük a faanyagba, illetve a harmadikat annak bütüjébe. Következhet a kötélrugó darabjainak a kialakítása. Ez két fémgyûrûbõl, két facsapból és kb. 40 menetnyi, feltekercselt, 1 mm vastag, erõs kenderzsineg kötegbõl áll. A két fémgyûrût 2 mm vastag lemezbõl készítsük el, s fúrjunk négy-négy lyukat a felfogó szegek számára. A kötélrugó végeit bújtassuk ki az állvány oldalfuratain, s kötélfogó csapokkal rögzítsük fel a gyûrûket. Most fúrjuk elõ a felfogógyûrûk rögzítõfuratait az állványon. A kötélrugót a dobás irányába csavarva lehet elõfeszíteni. Kézzel hátrahúzva a hajítórudat ellenõrizzük elég nagy-e a kötélköteg lendítõereje. A facsapok és gyûrûk további elfordításával növeljük a kötélrugó hatásfokát. Az ütközõlapra zsineggel hurkoljuk fel a vattával bélelt, disznóbõrbõl összeöltött párnát, s a szintén bõrbõl kiszabott iszákot erõs zsinegekkel, huzalszemek közbeiktatásával kössük a hajítórúdra. Az ostromgép autentikus mûködéséhez szükség van még felhúzó- és kioldószerkezetre. A kilincskerekek fogaiba akadó himbák gátolják meg, hogy a felhúzó hengerrel egyre jobban lefeszített hajítórúd visszacsapódjon. A két alkatrészt 4x5 mm-es fémrúdból hajlítva vagy laposacélból kivágva formáljuk meg, s 2 mm-es fémszegeccsel fogassuk az állványra. A lágyacélból készült alkatrészeket ráégetett olajjal barnítva színezzük el. A felhúzószerkezetet az állvány végében levõ hengerkerék teszi teljessé. A felhúzókerék csapos részére fél fogosztásnyival elforgatva húzzuk fel a másik oldalon lévõ kereket kilincskerekével egyetemben, hogy a két himba közül az egyik biztosan megakadályozza a rúd visszacsapódását. A csapra húzott felhúzókereket egy átmenõ keményfa csappal is megerõsítve ragasszuk a hengerkerékre. E kerekek sugárirányú furataiba 4 mm-es emelõrudak valók, hogy könynyebb legyen a gép felhúzása. Az elsütõszerkezet végsõ soron egy robusztus fémcsipesz (2), amelyet 1 mm vastag acéllemezbõl célszerû hajlítanunk, s a két fél darabot egy vékony acélszegeccsel fogjuk össze. Alsó felébe faragjunk keményfából egy éket, amely megakadályozza, hogy a pofák közé szorított hajítórúd gyûrûje kicsússzon. Elsütéskor ezt az éket kell kirántani a teljesen lefeszített rudat tartó csipeszbõl, mégpedig egy zsineg segítségével. Most már csak a felhúzó szerkezet kötelét kell a hengerre, no meg a csipesz végén levõ horogba akasztani, s felhúzva máris elvégezhetjük az elsõ próbát, majd az esetleg szükséges kisebb korrekció után ostromgépünkkel (B) az elsõ kõhajítást is megejthetjük. De csak kint a szabadban, s nagy körültekintés mellett, mert ostromgépünk ereje vetekedhet egy csúzliéval, a vele való célzást azonban még meg kell tanulnunk. A cél természetesen nem az, hogy csúzliként használjuk, hanem hogy gyakorlatban is képet alkothassunk ennek az õsrégi hadiszerszámnak a mûködésérõl. 

– bsj –

További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!

DjVu formátum DjVu | PDF formátum PDF

Címkék: parittya, hajítógép

Szólj hozzá a cikkhez!

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass a cikkekhez!
Ezermester, Facebook, vagy Google fiókkal is bejelentkezhetsz.