Egyszerű hobbiáramkörök

2013-05-06 17:59:23 | Módosítva: 2013-05-06 17:59:23

Terem „equalizer”, univerzális adapter, akkumulátortöltõ vezérlõ, sztereó balansz indikátor

Terem „equalizer”

Akinek módjában állt egy zeneszámot több helyen és mindig másféle hangszórókon keresztül meghallgatni, annak biztosan feltûnt, hogy ugyanaz a zene mindig másképpen szólalt meg. Ezeknek a jól hallható és sokszor elég nagy hangzásbeli eltéréseknek több magyarázata is van. Elõször is ritka a két teljesen egyforma berendezés, amibe beletartozik az is, hogy mindegyik hangsugárzó típusnak van egy jellegzetesen sajátos hangja, amivel „elszínezi” a zenét. Másodszor a termek, szobák, ahol a zene megszólalt akusztikailag szintén nem voltak egyformák. A hangzásbeli eltérések felsorolt okai csak nagyon nehezen és drágán megváltoztatható adottságok. A hallható és sokszor zavaró hibák kijavításához ugyanis egyrészt a berendezéseket kellene kicserélni, másrészt a szobákat kimondottan az akusztikai igényeknek megfelelõen kellene átépíteni. Ezek egyike sem könnyen kivitelezhetõ feladat, sõt szinte lehetetlen. Maradnak tehát a kényszermegoldások.

A hangzásbeli hibák kijavításának talán a legegyszerûbb és a legkevésbé költséges módja az, amikor elektronikusan avatkozunk be. Ez azért lehetséges, mert az eredetitõl való eltérések szinte kivétel nélkül frekvenciákra vezethetõk vissza. Tulajdonképpen mindig arról van szó, hogy a berendezések átviteli tulajdonságai – beleértve a hangszórókat, a lehallgató helyiségek, szobák akusztikai jellemzõit – az egyes frekvenciákat jobban, másokat kevésbé tompítják, kiemelik, a felületek visszaverik õket stb. Ha az átviteli láncba olyan szûrõt vagy szûrõket iktatunk be, amik ezeknek a hibáknak mondhatni ellene dolgoznak, azaz a kiemelt frekvenciákat csökkentik, az elnyomottabbakat pedig megemelik, akkor a lehallgatási frekvenciamenet ilyen „egyenesítésével” a durvább és zavaróbb hibák szinte teljesen eltüntethetõk. Egyszerûbb megoldásokban, otthoni zenehallgatásra alkalmas berendezésekhez rendszerint elég egy úgynevezett háromutas, azaz három frekvenciatartományba beavatkozó szûrõ közbeiktatása.

Az 1. ábrán egy olyan hangzást javító korrektor kapcsolási rajza látható, ami ennek megfelelõen a rajta átvezetett hangfrekvenciákat az alacsony-, a közepes- és a magasfrekvenciás tartományokban külön képes szükség szerint emelni vagy csökkenteni. Ezt a szûrõt az elõerõsítõ és a végerõsítõ közé kell beiktatni. A bementi és kimeneti jelszint 0 dB-es, azaz 775 millivoltos. A szûrõ erõsítése a szabályozók középállásában, tehát amikor egyik frekvenciasávban sincs emelés vagy csökkentés, akkor pontosan 1-nek felel meg. A beépített LM833-as IC két mûveleti erõsítõje az egész szûrõnek rendkívül jó minõséget garantál. Például a jel/zaj arány 90 dB-es. A P1 potenciométerrel a 200 hertz alatti, a P3 potenciométerrel pedig a 3 kilohertz fölötti frekvenciákat lehet emelni vagy csökkenteni. A P2 potenciométer 1 kilohertzes, közepes frekvenciával a középhangok tartományát szabályozza. Az emelés vagy csökkentés maximális mértéke mindegyik frekvenciatartományban 16 dB. Abban az esetben, amikor a végerõsítõ bemenetén nincs csatoló kondenzátor, akkor a szûrõ kimenetére, hasonlóan a bemenethez, egy 2,2 mikrofarados kondenzátort kell beiktatni. Ellenkezõ esetben a kimeneti csatoló kondenzátor fölöslegesen rontja, vagy legalábbis beleavatkozik a frekvencia-átvitelbe.

Felmerül jogosan a kérdés, hogy ha a berendezésen eleve van hangszínszabályozó, esetleg pontosan a most mutatott korrektorhoz hasonló háromutas, akkor miért kell még egy szûrõt a láncba beiktatni. Ennek egyszerûen az a magyarázata, hogy a terem korrektort a hangszórókhoz és a helyiség akusztikájához kell egyszer és aprólékosan beállítani, amíg az erõsítõn levõ hangszínszabályozókat mindig az éppen hallgatott zenéhez ízlés szerint lehet változtatni. Egyébként a drágább, igényesebb berendezéseken nincs hangszínszabályozó. Itt az a filozófia érvényesül, hogy a felvétel alkalmával pontosan rögzített hangkép a digitális hanghordozókon nem változik és ezt a követelményt az erõsítõknek és a hangsugárzóknak is teljesíteniük kell. Ha minden így van és a megszólalás mégsem tetszik, akkor ez már a felvételt készítõket minõsíti. Nem titkolt cél az, hogy legyenek szép és kifogástalan felvételek, és amik pedig nem sorolhatók ezek közé, azoknál ez éppen úgy tûnjön fel, mint a jóknál a hangzás szépségei.

Univerzális adapter

Nehéz manapság olyan háztartást találni, ahol ne lenne néhány olyan készülék, rádió, magnetofon, ébresztõóra, telefon, játékok stb. ami telepekkel mûködik. A használattól kimerülõ telepek pótlása azonban egyre költségesebb és nem is mindig indokolt. Pontosabban azt, hogy egy telepes készülék minden kötöttség nélkül bárhol mûködtethetõ, nem mindig jól használjuk ki. A lakásokban például, ahol a vezetékes villamos hálózatra csatlakozás nem ütközik akadályba, nem érdemes a telepeket fogyasztani. Ehelyett teleppótló adaptereket kell használni. Csakhogy a készülékek rendszerint nem egyforma feszültségrõl mûködnek. Van amelyik 3, van olyan ami 4,5 vagy 6, esetleg 9 volttal mûködik. A hálózati teleppótló adapter csatlakozója szinte kivétel nélkül mindegyik készüléken megtalálható, viszont ezek sem mindig egyformák. Legalább négy-, ötféle csatlakozó van amikkel a leggyakrabban találkozhatunk. Tehát két olyan probléma van amik a hálózati adapterek számát szaporíthatják, mert elvileg mindegyik csatlakozófajtához, illetve feszültséghez egy-egy adapter kellene. Ehelyett sokkal célszerûbb és gazdaságosabb úgynevezett univerzális hálózati teleppótló adaptert használni illetve készíteni, ami egyrészt többféle feszültségre átkapcsolható, másrészt olyan összetett csatlakozója van, amin mindegyik gyakrabban használt típus megtalálható.

Még egy harmadik probléma is adódhat, ez azonban nagyon ritkán fordul elõ. Arról van szó, hogy a teleppótló adapter csatlakozójának melyik érintkezõje a pozitív illetve a negatív telepoldal. Ezt a készülékek adapter csatlakozóinál rendszeresen feltüntetik. Mielõtt tehát az adaptert a készülékhez csatlakoztatnánk ellenõrizzük a polaritást. Abban az esetben, amikor az adaptert mégis fordított polaritással csatlakoztattuk, legtöbbször nem esik baj, mert a készülékekbe eleve beépítenek egy diódát, ami a külsõ telepfeszültséget csak a helyes polaritással engedi érvényesülni. Ilyenkor csak azt tapasztalhatjuk, hogy amíg a készülék a behelyezett telepekkel kifogástalanul mûködik, addig az adapterrel teljesen mozdulatlan és néma. Ennek van egy fordított esete is, amikor az adapterrel hajlandó mûködni, a telepekkel viszont nem. Ennek valószínû oka, hogy a készülékek adapter csatlakozói úgynevezett leválasztós csatlakozók. Vagyis amikor az adaptert csatlakoztatjuk, akkor egy érintkezõ a belsõ telepeket leválasztja.

Ha ez az érintkezõ elfárad vagy elpiszkolódik, akkor a telepek az adaptercsatlakozó kihúzásakor nem kapcsolódnak a készülékhez. Továbbá nem ritkán az is elõfordul, hogy az adaptert elõbb a hálózathoz kapcsoljuk és az ekkor még szabadon levõ telepfeszültség-oldali csatlakozóját valamilyen fémes tárgy rövidre zárja. Az eddig felsorolt összes problémát megoldhatja az az univerzális, hálózati teleppótló adapter, aminek kapcsolási rajzát a 2. ábrán találjuk. Az adapter egy hálózati tápegységbõl, egy átkapcsolható kimenõfeszültségû feszültségstabilizátorból és egy kapcsoló automatikából áll. Az adapter stabilizált, kimeneti feszültsége a beépített kapcsoló állásától függõen 3,5 V, 4,5 V, 6 V, 7,5 V és 9 V lehet. Abban az esetben, amikor az egyenirányítót követõ elsõ elektrolitikus kondenzátor, azaz a pufferkondenzátor legalább 1500 mikrofarados és a 7805-ös stabilizátor IC hûtõbordán van, akkor az adapter 1, illetve rövid idõre 1,5 amperes árammal terhelhetõ. Természetesen a hálózati transzformátor teljesítménye és fõleg a 12 voltos szekunder tekercse ennek megfelelõ teljesítményûnek kell lennie. Az adaptert terhelõ áram a kimeneténél levõ, kettõ sorbakapcsolt 1N4001-es diódán halad át, miközben ezeken a BC557B tranzisztor számára nyitóirányú feszültséget hoz létre. Az így nyitott tranzisztor a BC547B bázisára áramot vezet, aminek hatására a kollektorához kapcsolt jelfogó meghúz és a záródó érintkezõivel az adapter transzformátorát a 220 voltos hálózatra kapcsolja. Ebbõl a folyamatból egyértelmûen következik az, hogy az adaptert amikor nincs valamilyen készülékhez csatlakoztatva és nincs rajta terhelés, akkor a Ny nyomógombbal nem lehet bekapcsolni, illetve a terhelés megszûnésekor azonnal automatikusan kikapcsol.

A megoldásnak biztonsági szempontokból is több elõnye van. Az adapter szabadon maradt csatlakozója nem okozhat sehol sem problémát, továbbá a bekapcsolva hagyott készülék nem veszélyeztet semmit sem. Fõleg tûzvédelmi szempontok miatt a jobb adapterek transzformátoraiba hõkioldókat építenek. Ezek rendkívül fontos alkatrészek, mert egy adaptert rendszerint hosszú távon felügyelet nélkül mûködtetnek. Olyan esetben mikor a készülék akkumulátoros puffer üzemben dolgozik – ilyenek a legtöbb riasztók –, vagy csak egyszerûen akkumulátorokat töltünk – például szerszámoknál –, elõfordulhat, hogy az akkumulátorok az élettartamuk végén meghibásodnak és ezzel a töltõt olyan mértékben terhelik, ami a transzformátor veszélyes túlmelegedésével jár. Ilyenkor a beépített hõkioldó megvéd a következményektõl, de ehhez ennek az adapter transzformátorában kell lennie. Hõkioldót az adapterekben mostanában csak nagyon ritkán lehet találni. Néhány szempont, amit az adapter elkészítésénél célszerû figyelembe venni. A 12 voltos jelfogónál az érintkezõk szigeteléseinek a 220 voltos hálózati feszültség kapcsolására alkalmasnak kell lenniük, ez a nyomógombra is vonatkozik. Továbbá mindkettõt úgy szereljük, hogy azok helyileg is a transzformátor szekunderoldalához csatlakozó áramköröktõl jól elhatárolódjanak. Onnan tehát a jelfogó tekercséhez menõ két vezetéket kell elvezetni és nem fordítva. A kondenzátorok 25 voltosak.

Akkumulátortöltõ vezérlõ

A mai akkumulátorok a régebbi típusokhoz képest szinte már semmi karbantartást nem igényelnek. Azelõtt például egy savas ólomakkumulátor „jó erõben tartása” eléggé macerás feladat volt, kezdve a formáló töltéstõl az állandó savszint-ellenõrzésig stb. mindig volt vele valami tennivaló. A korszerû akkumulátorok többségét ma már csak tölteni kell. Talán a töltés és a kimerítés ciklusai azok, amik az akkumulátorok számára változatlanul továbbra is kényes kérdések maradtak. Meddig érdemes és szabad egy akkumulátort kimeríteni? Meddig és mekkora árammal kell, illetve lehet egy akkumulátort tölteni? Hogyan lehet az állandó üzemkészséget és a legnagyobb kapacitást biztosítani? Hogyan lehet és kell egy fontos, felügyelet nélküli elektromos berendezés táplálását egy akkumulátorra bízni? Meddig tart a biztonság és milyen idõszakonként kell ellenõrizni stb.? Ezek és ezekhez hasonló kérdések szinte mindig felmerülnek olyankor, amikor például egy épület biztonsági berendezéseinek elektromos táplálása egy akkumulátorról történik. De lehetnek ennél kevésbé kritikusabb elektromos berendezések is, amik akkumulátorról mûködnek, például garázs vagy kapu nyitók, locsoló automaták, különféle kényelmet és biztonságot szolgáló készülékek mind olyanok, amiknek akkor is mûködniük kell, amikor a hálózati feszültség éppen kimarad.

Elvileg minden elektromos készüléket, berendezést lehet a most már 230 voltos hálózatról mûködtetni. Ezeknek a kényelmet és megbízhatóságot szolgáló készülékeknek a többsége azonban éppen azzal vívta ki létjogosultságát, hogy mindenkor lehet rájuk számítani, többek között akkor is, amikor nincs hálózati feszültség, esetleg azt szándékosan megszüntetik. Minden esetre a lényeg mindig a független áramforrás, amirõl azok a berendezések mûködnek, amikre biztonsággal számítunk. A független áramforrások az akkumulátorok. Az akkumulátorok független áramforások, de csak egy határig, a töltésükrõl ugyanis állandóan gondoskodni kell. Olyan helyeken, ahol a hálózati feszültség is jelen van, ez nem okoz különösebben nagy gondot. Ott, ahol semmi lehetõsége nincs a vezetékes hálózatra csatlakozásnak, egy még korszerûbb megoldást kell választani. Az akkumulátort egy automatikával vezérelt napelem tölti. Abban az esetben, amikor van hálózati feszültség, de az ettõl független áramforrás megléte is szükséges, akkor ez a legegyszerûbben a következõ berendezésekbõl állítható össze.

A megfelelõ feszültségû és kapacitású akkumulátor, a hozzá való hálózati töltõ és egy olyan kiegészítõ áramkör, ami az akkumulátor töltését szükség szerint szabályozza. Ami az új ebben a felsorolásban, hogy eddig a felügyelet nélküli akkumulátorokat töltõ készülékekben rendszerint egyben volt a töltõáramkör és a szabályozó automatika amit együtt kellett megépíteni, most viszont bármelyik kész, komplett gyári töltõhöz egy sokkal egyszerûbb, kis költséggel gyorsan megépíthetõ, kiegészítõ áramkört kell csatlakoztatni. Ezzel a megoldással az akkumulátor, a töltõ és a töltést vezérlõ automatika függetlenül bárhol, más-más célokra is használható. A 3. ábrán egy olyan vezérlõ áramkör kapcsolási rajzát látjuk, ami a 12 voltos akkumulátorok töltését szabályozza. A vezérlõ áramkör jelenlegi beállításában gyakorlatilag bármekkora kapacitású, 12 voltos ólomakkumulátor töltésének irányítására alkalmas, mivel a töltõáram nagyságát semmiképpen nem befolyásolja. A rendszer maga úgy áll össze, hogy az akkumulátor és a töltõje mindentõl függetlenül összhangban van, tehát egy, a szabályozástól bármikor elválasztható egységet képez. A töltés vezérlése mindössze abból áll, hogy az automata a töltõt az akkumulátorra egy jelfogóval igény szerint vagy rákapcsolja vagy lekapcsolja. Pontosan úgy, mintha ezt magunk végeznénk akképpen, hogy ellenõrizzük a feszültséget, és ha a töltést indokoltnak tartanánk, az akkumulátort a töltõre kapcsolnánk, majd a feltöltés mértékét ellenõrizve az akkumulátort a töltõrõl lekapcsolnánk. Csakhogy most mindezt helyettünk egy automatika végzi el. A szükséges és minimális átalakítás csupán annyi, hogy a gyári töltõ egyik eredeti vezetéke helyébe egy olyat kell betenni, amit egy jelfogó az érintkezõjével hol megszakít, hol összekapcsol. A 12 voltos jelfogónak, illetve a kapcsolóérintkezõinek az akkumulátor töltõáramához igazodnia kell. Ez nem jelent gondot, mert a gépkocsik 12 voltos jelfogói rendszerint maximálisan 30-40 amperes áramokra méretezettek, az akkumulátorok töltõáramai pedig, amik a névleges amperóra kapacitásuk tíz százaléka körüliek, ekkora áramokat nem érnek el.

3. ábrán látható automata az akkumulátort a töltõre kapcsolja amint annak a kapocsfeszültsége 12,6 volt alá süllyed és a töltõrõl lekapcsolja ha 13,8 volt fölé emelkedik. Ez gyakorlatilag jelenthet úgynevezett „csepptöltést” is egy olyan akkumulátornál, amit hosszabb ideig számottevõ árammal nem terhelnek, ugyanakkor teljesítményének a teljes kapacitására bármikor szükség lehet. Vagy szabályozhatja egy olyan akkumulátor töltését is, amit szakaszosan nagyobb árammal terhelnek, tehát kapacitását rendszeres töltés nélkül hamarosan elvesztené. Az akkumulátor ekkor a nagyobb fogyasztásoknál pufferként viselkedik, mivel a kapocsfeszültsége a terhelés miatt biztosan az alsó 12,6 voltos bekapcsolási szint alá, 12 volt körülire csökken, tehát a töltés már a fogyasztással egy idõben megindul. Az akkumulátortöltõt ez csak akkor befolyásolja, amikor a fogyasztás olyan nagy és hosszan tartó, hogy az a pufferként mûködõ akkumulátort kimeríti és a terhelést ezután teljes mértékben a töltõnek kell átvenni. Az ilyen helyzetek elkerülése végett az akkumulátor kapacitását eleve akkorára kell tervezni, hogy még a várható legnagyobb, tartós fogyasztásnál se legyenek gondok. Vagy az akkumulátortöltõ teljesítményét kell akkorára választani, hogy az a maximális terhelést is képes legyen kiszolgálni. Az akkumulátornak ez utóbbi esetben csak az a szerep jut, hogy a fogyasztókat a hálózati feszültség átmeneti kimaradása esetén ellássa.

A szabályozó automata, a töltõ jelfogóérintkezõvel megszakított vezetékére úgy kapcsolódik, hogy egyben érzékeli azt is, hogy az akkumulátor a töltõhöz kapcsolódik vagy nem. Az LM324-es IC 1-es mûveleti erõsítõje az R3-as ellenálláson keresztül olyan feszültséget kap, hogy a kimenete, amikor az akkumulátor nincs a töltõvezetékhez kapcsolva, logikai nullának felel meg. Ez a logikai nulla kihat a jelfogót kapcsoló BD679-es tranzisztorra, amit ilyenkor záró állapotba kapcsol. A folyamat eredménye az, hogy amikor az akkumulátor nincs a töltõhöz kapcsolva, akkor a töltõáramot az amúgy nyugalmi helyzetben bontó állapotú jelfogóérintkezõ semmiképpen nem kapcsolja a vezetékre. Emiatt a szabadon maradó töltõvezetékek nem okozhatnak zárlatot. Amikor az akkumulátor a töltõvezetékre kapcsolódik, akkor ezt az automata úgy érzékeli, hogy az R1-es és az R2-es ellenállásokból álló osztó olyan feszültséget juttat az 1-es mûveleti erõsítõre, hogy a kimenetét logikai egyesre váltja és ezzel a jelfogót kapcsoló tranzisztor eddigi tiltását felszabadítja. Az automata, mint arról már az elõzõekben szó volt, a töltést elindítja ha az akkumulátor kapocsfeszültsége 12,6 volt alá esik és leállítja ha eléri a 13,8 voltot. Azt, hogy ezt megtehesse, szüksége van egy pontos és állandó nagyságú összehasonlító, azaz referencia feszültségre. Az LM324-es IC 2-es mûveleti erõsítõje a hozzákapcsolódó 5,6 voltos, 400 milliwattos Zener-diódával valamint az R4-es és R5-ös ellenállásokból és a P1-es trimmerpotenciométerbõl álló feszültségosztóval egy stabil referencia feszültségforrást alkot. A P1-es trimmerpotenciométerrel beállított referenciafeszültség nagysága pontosan 6,9 volt. Az LM324-es IC 2-es mûveleti erõsítõjének kimenetén pontosan ekkora feszültségnek kell lennie. Abban az esetben, amikor az akkumulátort a csökkent kapocsfeszültsége miatt tölteni kell, akkor az LM324-es IC 1-es és 2-es mûveleti erõsítõje kimenetén logikai egyesnek megfelelõ feszültség van. Az IC 4-es mûveleti erõsítõje az elõfeszített 1N4148-as diódákkal egy NAND kapuval kombinált. A NAND kapu két bemenetére az LM324-es IC 1-es és 3-as mûveleti erõsítõjének kimenete csatlakozik. Ha ezek közül bármelyik logikai nullára vált, akkor a jelfogót kapcsoló BD679-es tranzisztor lezár és a töltés kikapcsol, pontosabban az akkumulátort csak akkor lehet tölteni ha mindkét mûveleti erõsítõ kimenetén logikai egyesnek megfelelõ feszültség van. Azt már tudjuk, hogy az 1-es mûveleti erõsítõ kimenetén csak akkor van logikai egyes, ha az akkumulátor a töltõ vezetékéhez csatlakozik. A 3-as mûveleti erõsítõ invertáló bemenetéhez csatlakozó R1-es és R2-es egyformán 100 kiloohmos ellenállás az akkumulátor kapocsfeszültségét pontosan felezi. Ha a kapocsfeszültség eléri a 13,8 voltot, ennek fele pontosan 6,9 volt, amekkora a mûveleti erõsítõ nem invertáló bemenetén levõ referencia feszültség, akkor a 3-as mûveleti erõsítõ kimenete logikai nullára vált és a NAND kapu elõbb említett szerepe miatt a töltés kikapcsol.

A töltés be- és kikapcsolását, azaz a szabályozó automatika úgynevezett „hiszterézisét” a P2-es trimmerpotenciométerrel lehet pontosan beállítani. Az automatika csak akkor fejti ki érdemben a hatását, ha számára a 12 voltos tápfeszültséget egy különálló, egyszerû egyenirányítót és szûrést tartalmazó hálózati tápegység biztosítja. Könnyen belátható, hogy ha ez a tápegység arról a hálózatról mûködik, mint amirõl az akkumulátoros rendszer, akkor a kimaradások ekkor sem okozhatnak zavarokat, mivel ilyenkor a töltõ amúgy sem mûködik és az automatikának emiatt nincs szerepe. Amint a hálózati feszültség ismét megjelenik és a töltés szükségessé válhat, a vezérlés ismét automatikusan visszaáll és kifogástalanul betölti feladatát.

Sztereó balansz indikátor

A sztereó hangrendszereknél a hangkép alapvetõen két csatorna hangfrekvenciás jeleibõl áll össze térhatásszerûen. Ahhoz, hogy a sztereó elvnek megfelelõ hangérzet hatása hibátlanul érvényesüljön, a két hangfrekvenciás csatornának egyrészt jó minõségûeknek, másrészt teljesen egyforma paraméterekkel rendelkezõknek kell lenniük. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a két erõsítõláncban mindennek egyformának kell lennie, a hangszíneknek, a hangerõknek, a különféle torzításoknak stb. Ez utóbbiak mértéke szinte elenyészõen kicsiny, de ezeknek is minkét csatornában egyformán kicsinek kell lenniük.

Az, hogy egy erõsítõ a kifogástalan sztereó térhatás létrejöttéhez szükséges minõségi követelményeknek mennyire felel meg, végsõ soron használat közben derül ki. A két sztereó oldal közötti eltérések közül a leghamarabb amit észreveszünk, illetve ami a legzavaróbb, ha a csatornák erõsítése nem egyforma. Ennek az eltérésnek a nem kívánt hatása az, hogy minden hangforrás az erõsebb csatorna felõli oldalon szólal meg, vagy kisebb hiba esetén a hangkép erre tolódik. A sztereó két oldala közötti hangerõ egyformaságot egyensúlynak, balansznak nevezik. A balansz a legtöbb erõsítõn folyamatosan megváltoztatható, méghozzá kétféleképpen is. Van amikor az elõerõsítõn kimondottan a balansz állítására szolgáló külön potenciométer található és van, hogy a balanszot csak a két csatorna különálló hangerõ-szabályozójával lehet beállítani. Néha mindkét lehetõség a rendelkezésre áll. Azt viszont, hogy az erõsítõkön a balansz mikor van rendben, a megfelelõ segédeszközök nélkül csak hallgatással és találgatással lehet megállapítani. A jó beállítás efféle becslése azonban egyrészt hosszadalmas és eléggé pontatlan. Ugyanis ezzel a módszerrel csak az elhangzó zeneszámok függvényében lehet az egyensúlyt beállítani. Ugyanakkor nem biztos, hogy a beállítás tartósan jó lesz, mert a hangfelvételek éppen a sztereó hatást kihasználva sokszor a hangforrások zömét szándékosan valamelyik oldalra helyezik, de a térérzetet ekkor is egyensúlyban tartva. Vagyis azt a teret, ahol a hangforrások valamelyik oldal felé túlsúlyban helyezkednek el pontosan érezzük és ez egyáltalán nem zavaró, viszont ugyanez a trükk a helytelen balansz esetén mint egyszerû hangerõ-növekedés érvényesül, ahol a térérzet szinte leszakad a hangképrõl. Ez a hiba bizonyos esetekben hasonlít ahhoz, amikor egy mono erõsítõre két hangszórót kapcsolunk de az egyik hangosabban szól mint a másik.

Azt is tudni kell, hogy egy minõségi hangfrekvenciás erõsítõ láncban az a jó, ha a lehetõ legkevesebb készülék kapcsolódik egymáshoz és a szabályozók száma is csak a minimális. Tehát nem az a legjobb sztereó készülék amin szinte hemzsegnek a legkülönfélébb beállításokra lehetõséget adó gombok és potenciométerek. Viszont semmiképpen nem ártalmas, ha nem véglegesen, de legalább addig amíg a legfontosabb beállítást, a balanszot kitapasztaljuk, a sztereoláncba segédáramköröket iktatunk. Egy ilyen segédáramkör a sztereó balansz indikátor. Egy egyszerû felépítésû, de hatásos sztereó balansz indikátor kapcsolást látunk a 4. ábrán. Az indikátor két, oldalanként egy-egy, 10 vagy 100 kiloohmos dupla, vagyis egytengelyû kettõs potenciométert tartalmaz. Ezek egyike, azaz a dupla potenciométer egyik fele mindig a sztereó hangcsatorna egyik oldalláncába csatlakozik, mint hangerõ szabályozó. Ezeket a potenciométereket és velük együtt az indikátort az elõerõsítõ kimenete és a végerõsítõ bemenete közé kell kapcsolni. Gyakorlatilag a sztereó erõsítõ láncba csak egy-egy független hangerõ szabályozó potenciométer iktatódik közbe, ami lényeges, illetve észlelhetõ minõségváltozást nem szabad okozzon. Természetesen ennek feltétele, hogy a csatlakozók és az árnyékolások mind rendben legyenek. A dupla potenciométerek másik fele egy Zener-diódákkal közrefogott hídkapcsolást alkot, amihez egy differenciál erõsítõ csatlakozik a 741-es IC-vel. Az indikátor mûködése egyszerû, ha a két csatorna közötti szintkülönbség eléri vagy meghaladja a 0,25 százalékot, akkor attól függõen, hogy melyik sztereó oldal van túlsúlyban, vagy az egyik vagy a másik LED bekapcsol. Az indikátor tápfeszültsége 15 volt, amit jobb esetben a végerõsítõ tápegységébõl is biztosítani lehet.

Az indikátor fogyasztása nem haladja meg a 20 milliampert. Arra azért ügyeljünk, hogy ha az indikátor tápfeszültségét valamelyik erõsítõbõl vesszük, akkor abban ez a „tápfeszültség csapolás” ne okozzon zavarokat. Végül még egy apróság, amit a sztereó indikátor használatához tudni kell. Ez az áramkör csak abban segít, hogy a sztereó csatornák erõsítése pontosan egyforma legyen, méghozzá a rajtuk áthaladó hangfrekvenciás jelek befolyása nélkül. Ha azonban az így beállított sztereó mégsem éri el a megkívánt hatást, akkor az indikátorral beállított erõsítõ mint egy megbízható kiindulási alap kezelhetõ. Ezután valószínû, hogy a hangsugárzók különbsége, vagy az elhelyezésük akadályozza a térhatás kialakulását. Sokszor a hangsugárzók környezete az ami a kialakult visszaverõdések, hangelnyelések miatt óriási hangerõérzet különbséget képes okozni. Ennek korrigálását rendszerint az erõsítõ állítgatásával próbáljuk megoldani, holott ez semmi esetre sem vezet jó eredményre. Sajnos a jó sztereózáshoz némi áldozatokat is kell hozni, amibe esetleg a szoba teljes átrendezése is beletartozik. A másik megoldás, hogy fejhallgatóval sztereózunk, ekkor azonban meg kell szokni azt, hogy a hangkép nem a megszokott helyen elõttünk, hanem részben a fejünk teteje felé alakul ki. A jó térhatású sztereó hangfelvétel jó minõségû fejhallgatóval hallgatva tökéletes élményt képes nyújtani, eltekintve a hangkép helyének elõbb említett kialakulásától. 

További érdekes cikkeinkről se maradsz le, ha követed az Ezermester Facebook oldalát, vagy előfizetsz a nyomtatott lapra, ahol folyamatosan újdonságokkal jelentkezünk!

DjVu formátum DjVu | PDF formátum PDF

Mocsáry Gábor

Szólj hozzá a cikkhez!

Be kell jelentkezned, hogy hozzászólhass a cikkekhez!
Ezermester, Facebook, vagy Google fiókkal is bejelentkezhetsz.