Vasalójavítás

A szakvélemény nem hangzott egészen meggyõzõen, ezért másodszor már egy szakszervizzel próbálkoztunk, amely elõzetesen vállalta is a javítást, majd egy másik hét elteltével azt a rossz hírt közölte, hogy a vasaló belseje teljesen szétkorrodált, talpcserére van szükség, ami várhatóan 7 ezer forintba kerül majd. Hogy ezért már egy új készüléket lehet kapni, azt nem vitatta a szimpatikus mesterember, de a szakvélemény az szakvélemény, megváltoztatni nem lehet. Így másodszor is hazakerült az amúgy kívülrõl hibátlannak tetszõ eszköz. És itt következett az ezermester vívódása. Ha már úgyis mindenki lemondott róla, akkor talán óvatosan mégis meg lehetne nézni, hogy mi is okozhat megoldhatatlan problémát egy alig két éves vasalónál. Legfeljebb darabokban dobjuk majd a kukába, vagy ha mégsem kell, akkor összeszerelés elõtt leellenõriztetjük egy villamos szakemberrel. Elõvettük tehát a szerszámokat és munkához láttunk. Hamar el is akadtunk. A legfontosabb csavarok kialakítása ugyanis olyan, hogy közönséges csavarhúzóval átlagember semmiképpen ne hajthassa ki. A speciális profilú kereszthornyos csavar egy ahhoz közelálló csavarhúzó hatására még nagy nehezen megadta magát, de amelyiknél a süllyeszték közepében még egy kis csapocskát is elhelyeztek az szó szerint megoldhatatlannak látszó feladatnak tûnt. Mivel azonban veszteni való már nem volt, ezt a csavarfejet óvatosan lefúrtuk, így a makacs készülék lassan engedni kezdett.

A szétszedés küzdelme alatt azonban egy valami egyértelmûen kiderült: hogy a szervizekben meddig jutottak el ebben a munkában. Néhány csavar ugyanis viszonylag könynyen engedelmeskedett, ezeket tehát már korábban kihajtották. Néhány viszont csak a csavarfej lefúrásával engedett el még a csavaroldó spray és a WD 40 hatására is, így a készülék belsejét a szakember ugyanúgy nem láthatta, mint korábban mi. Az utolsó csavar eltávolítása után sikerült leemelni a talpról a mûanyag házat, a bekötõ elektromos vezetékek is kicsúsztak a fészkükbõl, és a talp tetejének hermetikusan zárt elektromos része szabaddá vált. Rögtön az is kiderült, hogy ez bizony nem zárt hermetikusan, hiszen a rozsdamentes fém testet vastag vízkõréteg borította, az acél bekötõ huzalok pedig valóban alaposan meg voltak rozsdásodva (1). De csak azok. A több ezer forintos talp hibátlan volt. Az is könnyen megfejthetõvé vált, hogy ha ebbe az elektromos térbe a gõzölõs vasaló víztartályából bejut a víz, az abban a pillanatban, amikor a készüléket a hátlapjára állítják rövidre zárta a bekötõ vezetékeket, és zárlatot okozott. Víz nélkül viszont az amúgy is rozsdamentes talp azonnal melegített és hibátlanul mûködött. "Szétkorrodálásról" tehát szó sem volt.

A javítást tehát az elektromos tér alapos kitisztításával kezdtük. A vízkõ nagy részét egy finom pengéjû bicskával lekapartuk, majd polírozó papírral egészen letisztítottuk a talpat. A rozsdás bekötõhuzalokról is csiszolópapírral távolítottuk el a látható korróziós nyomokat, majd egy hegyes ecsettel vékonyan lekentük rozsda passziválóval. A mûanyag fedélrõl inkább csak esztétikai megfontolásból ugyancsak ledörzsöltük a rozsdás elszínezõdést (2). A lefúrt csavarok szabaddá váló szárát jól meg lehetett fogni fogóval, így el lehetett távolítani õket. Az egyik azonban nem hagyta magát és tõben eltört. Ennél a bennmaradó csonkot egy – a csavarátmérõnél egy milliméterrel nagyobb – fúróval kifúrtuk, és a könnyûfém házba nagyobb menetet vágtunk. Ugyanezt a megoldást kényszerültünk választani a tönkrement csavaroknál is, mivel olyan speciális méretûek voltak, hogy normál metrikus csavarokkal nem lehetett helyettesíteni õket. Amelyiknek a feje viszont nem sérült különösebben, azt hasított fejûre alakítottuk egy 2 mm mély befûrészeléssel (3). Így visszahajtása már nem okozott gondot. A talp tehát kész volt, tiszta volt, mûködött, és ez volt az a pillanat, amikor elektromos szakemberrel is ellenõriztettük az eddig elvégzetteket. Egy rövid mérés igazolta a fûtõberendezés hibátlanságát.

A javítás kulcskérdése természetesen az alaphiba elhárítása volt: megakadályozni, hogy az elektromos részekhez újra bejusson a víz. Erre elvben három lehetõsége van. A talp körbefutó hõálló gumitömítése (1) hibátlannak tûnt. Az összeszerelésnél itt arra kell vigyázni, hogy a szimmetrikusan elhelyezkedõ rögzítõcsavarokat egyformán és erõsen húzzuk meg. A talp belsejébe az elgõzölendõ víz egy ugyancsak hõálló gumi karmantyún (4) keresztül jut le. Ennek elmozdulása, illetve eleve hibás behelyezése okozhatja még a víz kifolyását. A teendõ csak annyi, hogy alaposan figyeljük meg, hová kell a karmantyúnak beilleszkednie, hogy a tömítés tökéletes legyen. A harmadik beázási lehetõség kivédése kissé aprólékosabb munkát igényel. A mûanyag víztartály ugyanis az adott típusnál két félbõl állt. Az egyik fél darab körbefutó hornyába szurokszerû tömítõanyagot nyomtak, és ebbe feküdt bele a másik fél "csaprésze" (5). A hibátlan tömítést csak egyféleképpen lehetett visszaállítani. Az ismeretlen tömítõanyagot a darabokról óvatosan felszedtük, vékony hurkává gyúrtuk, és pontosan illeszkedve visszanyomtuk a körbefutó horonyba. Az erõsen belepréselt csaprész garantálta a hibátlan tömítést. Most már csak a csavarok összehúzatása maradt hátra.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy fontos a csavarok erõs és egyforma megfeszítése. A készüléket elõször szárazon, majd vízzel megtöltve is kipróbáltuk, sõt hosszú ideig a hátlapjára is állítottuk, de a korábbi hiba többé nem jelentkezett. És a hétezer forint is megmaradt. A fentiekkel semmiképpen nem akarunk minden olvasót arra bíztatni, hogy szakértelem nélkül mindenféle munkának nekifogjon. Azt azonban valamennyien sokszor tapasztalhatjuk, hogy az igazi szakembereknek nem mindig éri meg a mi kis problémánkkal pepecselni. Alap mûszaki ismeretekkel és kellõ gondossággal azonban sok mindent kijavíthat a jó kezû ezermester. Különösen ha tudja, hogy hol vannak saját tudásának a határai, és mikor kell mégis külsõ szakember segítségét igénybe venni.